Gyerekpszichológia

Ma délelőtt, mivel már csak sejteni lehetett, hogy a a vízkőből épült Mount Everest  alatt egykor a csaptelep lehetett nekiláttam fürdőszobát takarítani. A két kiskorút 3 nagy doboz Duplóval próbáltam hatástalanítani, teljesen sikertelenül. Miután imamalomként  ismételgettem, hogy "légyszíves, menjetek ki, mert ez itt vegyszeres és veszélyes", teljesen süket fülekre találva, a gyerekeket szolid fizikai erőszakkal kiraktam a fürdőből, és a hangerőt jelentősen fokozva, (azaz torkom szakadtából ordítva), mondtam, el, hogy most aztán már tényleg vissza ne merjetek ide jönni. 

Eredmény 2 perc döbbent csönd, én a fürdőszobában a szememben tébolyultság fényével sikálom tovább a csaptelepet, miközben azon morfondírozok, hogy hogy lehetnek ennyire szófogadatlanok, és neveletlenek, és  ez kész csőd. Amikor a ismét beoldalognak a tiltott zónába és a nagy teljesen ártatlan mogyorószemeivel rám néz, és közli: Semmi baj mami, nem haragszunk!!!, amiért rosszak voltunk, te csak takaríts nyugodtan, mi meg itt megvárunk, ha majd jössz játszani.     

Egy döntés margójára

Az életünk döntések sorozata. Nekem is döntenem kellett, maradok klinikai orvos, izgalmas betegséget gyógytó fajta, és rozzant családanya, kissé rozzant családdal. Vagy kevésbé izgalmasak lesznek a betegségek, ettől azonban továbbra is izgalmas marad a munka, és kevésbé rozzant lesz anyuka.  A józan ész harcolt az érzelemmel. Most búcsút kell mondani valaminek, ami 8 évig tartott, voltak nagyon szép pillanatok benne, és nagyon nagy drámák is. 

Ha most visszatekintek rá, először is nagyon nagy köszönettel tartozom sok mindenkinek, sok mindenért. 

Azoknak, akik amikor elkezdetem ezt az egész orvososdit, vették a fáradtságot maguknak és tanítottak, orvosok és nővérek egyaránt.

Annak, aki fogta a kezem az első intubálásomnál (aztán szólt, hogy most már engedjem el, mert ha a tubus helyett a kezét fogom, akkor tuti nem fog sikerülni)

Azoknak, akik türelmesen cserélgették a dopamin/dobutrexet félóránként, mert variáltam, és nem szóltak, mert 10 percenként nyomogattam a vérnyomásmérőt.
Azoknak, akik mindig hoztak ropit a vércsere közben.
Azoknak, akik nem siettek amikor nem kellett sietni, és sietettek, amikor sietni kellett.  

Azoknak, akik mindig tudták, hogy kell összedugni a laptopot a projektorral.

Azoknak, akik mindig segítettek karácsonyi műsort csinálni.
Azoknak akik mindig segítettek a kongresszus előtti este diákat csinálni.
Azoknak akik reggelre mindig főztek kávét, és azoknak is  akik éjjel főztek kávét.

Azoknak, akiktől hihetetlen jó recepteket lehetett ellesni.

A hatalmas nevetésekért.

A könnyekért.
Mindenkinek, hogy nem csak kollégák voltak, hanem nagyon jó barátok is.  

És a gyerekeknek is, akiket gyógyíthattam.

A búcsú mellett előre is tekintek, most ez új lesz, hegyvidéki doktornéninek lenni. Eleinte biztosan nem lesz kisebb kihívás, mint ami a klinika volt, itt sokkal rövidebb idő alatt kell diagnosztizálni, és jó döntést hozni, úgy hogy közben nem nagyon támaszkodhatok másra, mint a fülemre, a szememre, és arra a kevés kis valamire ami a fejemben van.      

A döntést én hoztam meg.
Hiányozni fogtok.
Viszlát!